A pumi származása

Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy a fajta megjelenése a pásztorok kezdetben ösztönös, majd tudatos munkájának eredménye.

A XVII.—XVIII. századra tehető Magyarországon a külterjes gazdálkodásról a belterjes földművelésre való áttérés. Ennek következtében a korábban végtelennek tűnő legelőkön egyre több vetés, ültetvény jelenik meg. Nehezebbé válik a juhok legeltetése, több juhász, bojtár és kisbojtár szükségeltetik. Ez a szükségszerűség megváltoztatja a juhászkutyák iránt támasztott követelményeket is. A nagytestű juhászkutyákról a kistestű, mozgékonyabb társaik felé fordul a pásztorok figyelme. Tőlük már nem a nyáj vagy a gulya őrzését és védelmét várják el, hanem azok terelését, egyben tartását, az emberi erő kiváltását.

A hajdan vízikutyának is hívott, s a rétségek, kiterjedt nádasok, vizes, zsombékos helyeken őrzött nyájakból szigetekre elkalandozott állatok hajtására szolgáló puli ekkortól válik igazán terelőkutyává.

Az ipar, s e szempontból különösen a könnyűipar fejlődésének eredményeként a merinói juhok terjednek el. A Franciaországból és Németországból importált merinói juhokat ezidőtájt «lábon» hajtják be. A sokszor ezer kilométeres távolságokra a juhász magával viszi terelőkutyáját is, ami óhatatlanul is maga után vonja annak kereszteződését idegen fajtával.

Minden valószínűség szerint így alakult ki a puli és a feltehetően francia eredetű, terrier-jellegű pásztorkutya spontán kereszteződéséből egy, a pulinál rövidebb szőrű, felálló fülű, igen élénk vérmérsékletű, rámenősebb, fogósabb, ugyanakkor a puli természetes intelligenciáját megőrző terelőkutya.

Tekintettel arra, hogy a pásztor számára nem elsősorban a külső megjelenési forma, hanem a kutya munkavégzése, temperamentuma, megbízhatósága, hűsége a legfontosabb szempont — ezeket az újonnan megjelenő terelőkutyában maximális mértékben megtalálja — egy idő után már tudatosan szelektál az ilyen jellemjegyeket magukon viselő egyedekre.


Festmény: Vastagh Géza (1866—1919) «Verekedő bikák»
Móra Ferenc Múzeum — Szeged

1996-2005 © Länger György