A TERELŐ PUMI
Pumi-tanoda
Csapik egy kis magyar pásztorkutya-kölyök volt, vagyis — ahogy saját hazájában nevezték — pumi. Kazahsztánban látta meg a napvilágot, nem messze Alma-Atától, a Juhtenyésztési Tudományos Kutató Intézet mintagazdaságában. Itt pásztorkutya tenyésztéssel is foglalkoztak, ezen belül pumi tenyésztéssel is.
Az első dolog, amit Csapik meglátott a számára ismeretlen állatok közül, egy merinói juh volt. A birka hatalmasnak tűnt, és fenyegetően, pislogás nélkül bámult Csapikra. A kiskutya először hátrálni kezdett, majd behúzott farokkal eliszkolt. Ekkor kapta el őt Ljubov Sztepanovna Srejn, a kölyöknevelő.
Mert ebben a mintatenyészetben bizony ilyen foglalkozás is volt: kölyöknevelő. Ebbe a munkakörbe nem csak a kiskutyák fizikai fejlődésének és egészségének felügyelete tartozott, hanem a «szellemi» nevelés is. Igen, ebben a tenyészetben ilyen komoly kifejezéseket is használtak, ha a kiskutyákról volt szó.
«Hát, te aztán egy gyáva nyuszi vagy!» — mondta Ljubov Sztepanovna, miután nyakon csípte a kis szökevényt. — «Hiszen ez csak egy birka!»
«Bir-ka, bir-ka, bir-ka» — szótagolta a lány, s közben a megszeppent Csapikot a merinói hátára tette, s rajta hagyta.
Csapik hamar felhagyott a feszengéssel, amikor rájött, hogy jól elfér a birka hátán. Aztán keresztbe fordulva kényelmesen elhelyezkedett, de minden esetre jó erősen belekapaszkodott a birka göndör szőrébe, hogy le ne csússzon. Arra azonban nem számított, hogy a birka hirtelen futásnak indul, így hát lepottyant a földre, de a zökkenéstől felocsúdva azonnal felpattant, és üldözőbe vette a menekülőt. Persze a kéthónapos kölyöknek esélye sem volt utolérnie egy felnőtt birkát…
Másnap reggel, rögtön miután Csapik felébredt, az első dolog, amit a kutyaházból kikukucskálva megpillantott, a tegnapi birka volt. A kiskutya üdvözlésképp csahintott párat, majd nyílegyenesen elkezdett felé rohanni. Ljubov Sztepanovna örömmel nyugtázta, hogy Csapik felbátorodott, és a kennel ajtaját szélesre tárva azt kiabálta: «Hajtsd, Csapik, hajtsd!» A birka menekülőre fogta a dolgot, de a kiskutya a sarkában loholva vidáman üldözte őt.
Ettől kezdve minden reggel odahozták a birkát Csapikhoz, aki lassanként megtanulta, hogy a birka alapvetően engedelmes állat. A gond csak azzal volt, hogy Csapik nem volt még elég engedelmes, ha az ember parancsolt neki.
Telt-múlt az idő, s amikor betöltötte a héthónapos kort, Csapik — akárcsak testvérei — saját kennelbe költözhetett, egy nagy, meleg kutyaházzal. Ez volt az a fordulópont, amikor Ljubov Sztepanovna, a kölyöknevelő helyét átvette a kutyakiképző.
Zoja Alekszandrovna Kireeva sok mindenre tanította a kis Csapikot: magasugrásra, úszásra, keskeny palánkon való egyensúlyozásra. Ezen kívül mindennap meglátogatták a legelőt, ahol arra kellett felügyelnie, hogy egyetlen birka se kóboroljon el a nyájtól, és hogy mindegyik juh a számára kijelölt helyen legeljen, ne zavarja a többieket.
A mintagazdaságban rengeteg tesztet használtak, hogy egy kutyáról megállapítsák, mennyire felkészült a valódi munkára a legelőkön. A munkatársak ellenőrizték Csapik «készenléti állapotát», s ennek során lemérték a reakcióidejét a parancsokra, feljegyezték, mennyire lelkesen hajtja végre a parancsokat. Ahogy a felkészítés során, úgy a próbák során is figyelembe vették azt a nehézséget, hogy a pumi Magyarországról származik, és az ottani legelők és legeltetési lehetőségek különböznek a kazahsztáni sztyeppéktől és ottani vad, rideg legeltetési körülményektől.
Ekkoriban történt, hogy a magas hegyi legelőkről leereszkedett a völgybe egy ember lóháton, és lassan megközelítette a kennelt. Abdanbaj Alpiszov, a csobán volt az. Csobánnak Kazahsztánban a juhászokat hívták.
Rövidesen elővezették Csapikot, aki akkor már elmúlt egy éves. Új nyakörvet viselt, és Zoja Alekszandrovna vezette őt pórázon.
«Itt van az új segítőtársa» — mondta a kutyakiképző a férfinak.
A csobán a lovon maradt, s csupán egy kicsit előrehajolva nézett le Csapikra, majd ennyit mondott félhangosan: «Jó kutyának tűnik, nagyon jónak. Ilyen kell nekem!»
Szolgálatban
A csobán egy hegyi legelőn álló jurtában lakott a családjával együtt. Abdanbaj Alpiszov nyája négyszáznegyven tenyészkosból állt: mind fiatal, válogatott kos volt, melyeknek legeltetéséhez a csobánnak tizenkét hektár sűrű és magas fűvel borított földterületet utaltak ki. Abdanbaj legelőjét körbevették más csobánok földjei is, és az egyik legfontosabb szabály az volt, hogy tilos átlépni más területére.
A kazahsztáni nyarak általában hűvösebbek voltak a hegyekben, mint a völgyekben. Ezen a nyáron azonban olyan szokatlanul meleg és száraz idő volt, mint soha máskor. A dolgozó csobánok gyakran tekintgettek az égre, és várták, hátha megpillantanak legalább egy kis felhőfoszlányt. De a havas hegycsúcsokon kívül — amelyek mögött már Kirgízia kezdődött — semmi sem adott nekik reményt arra, hogy hűvösebbre fordulhatna az idő. Még maguk a hegyek is szenvedtek a nagy melegtől és szárazságtól, kék hátukkal a nap felé fordulva úgy néztek ki, mint a tengerből partra vetett óriási bálnák.
Egy reggel aztán Abdanbaj pontosan öt órakor felült a lóra, és elindult a nyájával a legelő felé, s vele ment Csapik is. A csobán időnként szem elöl veszítette segítőtársát, akit eltakart a magas fű. Ennek ellenére észrevette, hogy a kutya folyamatosan figyelemmel kíséri a nyáj mozgását. Csapik nem csupán a szaglására hagyatkozott: gyakran látható volt, amikor a magas fűből felugrott, hogy megnézze, merre csatangolnak a juhok. Csapik mindezt oly könnyedén tette, hogy Abdanbaj akaratlanul is elcsodálkozott. Amíg a kutya a levegőben tartózkodott, az egész nyájat gondosan szemügyre vette, és még arra is maradt ideje, hogy a csobánra pillantson, minden bizonnyal parancsra várva. A nyáj azonban jó tempóban és helyes irányba haladt, ezért a csobán szótlan maradt.
Aztán hirtelen a bozótos rész végére értek, és eljött az idő, hogy egyenletesen szétoszlassák a kosokat a legelő teljes szélességében, hogy ne egy kupacban mozogjanak, s ne csak az elöl álló állatok legeljék le a sivár növényzet javát, alig hagyva valamit a mögöttük haladóknak.
Ez a munka rendszerint sok időbe tellett, hiszen Abdanbaj Alpiszov nem volt már fiatal, és annak ellenére, hogy lóháton közlekedett, az előtt elfáradt, hogy a kosokat sikerült volna egyenletesen szétoszlatnia az egész területen.
«Talán Csapik tudna segíteni ebben?» — tűnődött Abdanbaj, s tekintetével fürkészni kezdte a tájat, merre lehet a kutya. Nem találta őt azonban sehol: sem a ló mellett, sem a nyáj mellet, sehol sem. A csobán — arra gondolván, hogy a hegyről jobban látja majd — felkaptatott az emelkedőn, megfordította lovát, és körülnézett. Abdanbaj kiengedte kezéből a kantárt, és tölcsért formált a szája elé, majd hangosan hívta segítőtársát. «Csa-a-a-a-pik!» — visszhangzott a táj a kiáltástól.
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy elkezdte hívni a kutyát, közvetlenül a háta mögül vidám csaholást hallott. Annyira meglepődött, hogy egy pillanatra kővé dermedt, majd kezével hátranyúlt, és ezzel a mozdulattal meg is érintette a lóháton nyugodtan ücsörgő Csapik bozontos kobakját.
Csapik, úgy látszik, rájött, hogy a ló hátáról sokkal kényelmesebben szemmel tudja tartani a nyájat. De vajon hogyan sikerült felugrania ilyen magasra észrevétlenül? A csobán egy darabig még morfondírozott magában az eseten, de egy dolog világossá vált számára: a pumik különlegesen okos kutyák.
«Terítsd szét őket, Csapik, terítsd szét!» — mondogatta Abdanbaj Alpiszov, s kezével könnyedén lökdöste a kutyát.
Úgy tűnt, Csapik csak erre várt. Tüstént lepattant a lóról, és mint egy kilőtt nyílvessző, elindult a nyáj felé. A bozontos kis kutya olyan sebességgel száguldott, hogy a ritkán mosolygó Abdanbaj arca felderült.
«Repül, mint egy dongó. Pont úgy, mint egy dongó» — ismételgette félhangosan a csobán, és nevetett.
Időközben Csapik odaért a nyájhoz. A hirtelen felbukkanó kutya látványa megrémítette a kosokat, akik azonnal abbahagyták a legelést, és felemelt fejjel álltak. Nem tudtak elmenekülni Csapik elől, mert az körbe-körbe futkosott körülöttük. A csobánnak igaza volt: valóban úgy nézett ki, mint egy szőrös dongó.
«Terítsd szét őket, Csapik, terítsd szét!» — kiabálta Abdanbaj.
A parancsra Csapik megállt, tűnődött, mit tegyen, majd a következő pillanatban szó szerint belefúródott a nyájba. A kosok ijedtükben a szélrózsa minden irányába menekültek. Csapik kiugrott a nyáj másik oldalán, majd körbepillantva felmérte a helyzetet, és újra visszaszáguldott a kosok közé. Ezt egészen addig folytatta, míg a birkák szétszéledtek a legelő egész területén.
Bátran állíthatjuk, hogy a juhok ijedős állatok, sőt, egyenesen gyávák. Ugyanígy azonban gyorsan is felejtenek. Így hát ijedtségük elmúltával a legelő-szerte szétzavart kosok nyugodtan nekiláttak csipkedni a füvet, s a továbbiakban ügyet sem vetettek a közelben heverésző Csapikra.
A hegyi legelőkön elég sok jurta áll, ezért gyakran igen közel élnek egymáshoz a csobán családok. Amikor találkoznak, elsősorban arra kíváncsiak, milyen a szomszéd nyája. Kis idő múlva mindenki, aki meglátogatta Abdanbaj jurtáját, láthatta, hogy az ő nyájában a juhok súlya gyorsabban gyarapodik, mint a többiben.
«Mi a titkod, Abdanbaj? Hogyan legelteted a juhokat?» — kérdezgették a szomszédok.
«Sokkal könnyebb dolgom lett» — válaszolta ilyenkor Abdanbaj.
«Mitől lett könnyebb?» — csodálkozott a többi csobán.
«Vegyél magadhoz egy ugyanilyet» — mutatott ilyenkor Csapikra Abdanbaj. — «Akkor majd meglátod.»
Egy viharos éjszakán
Éjszakára a nyájat rendszerint beterelték a nyitott karámba. A kosok lepihentek, szorosan egymáshoz bújtak. Azon az estén Abdanbaj, mielőtt bement volna a jurtájába, még egyszer belefülelt az éjszakába, s meghallotta a farkas vonyítását, amit a szél a hegy felől hozott magával. A csobán odament a karám melletti letaposott földbe szúrt madárijesztőhöz, és odarögzítette a viharlámpát. Ez a petróleumlámpa úgy volt kiképezve, hogy a szél sehogy se tudja elfújni a lángját.
Végre Abdanbaj lepihenhetett. Szokása volt, hogy esténként lefekvés előtt csőre töltötte a puskáját, és maga mellé tette minden esetre.
Ezen az éjszakán arra ébredt, hogy a jurta oldalát az eső veri. Hogy mióta eshetett, a csobán nem tudta...
A csobán még azt sem sejthette, hogy a nyája időközben már nagyon messze járt a karámtól. Nem sokkal azután, hogy Abdanbaj eltűnt a jurtában, szél támadt. Percről percre erősebb és erősebb szélrohamok érkeztek a hegy felől. A kosok pánikhangulatba kerültek, először egymáshoz bújtak, egyre szorosabban, majd felmásztak szomszédjaik hátára, lökdösték egymást. Mindennek csak rossz vége lehetett az állatok számára. Abban a pillanatban, ahogy az eső eleredt, a rémült nyáj kitört a karámból, és rohant, amerre a szem látott...
Abdanbaj kibújt a jurtájából, s meglátta az üres karámot. Ijedtében feljajdult. Hamar visszaszaladt a sátrába a távcsövéért, felnyergelte lovát, és a nyáj keresésére indult. Ekkor már hajnalodott.
A csobán felkapaszkodott a legmagasabb hegyoldal feléig, szeméhez emelte a távcsövet, s onnan próbálta megtalálni elkóborolt juhait. De akármerre is nézett, sehol sem látta az állatokat. Úgy döntött tehát, hogy a völgyekben folytatja a kutatást. Úgy okoskodott, hogy egy ekkora zápor után a víz összegyűlik a völgyekben, nem is szívódik fel délnél előbb, s ez a hatalmas vízmennyiség biztosan feltartóztatja a menekülő nyájat.
Leereszkedett tehát egy völgybe, majd újra felkaptatott egy hegyre, s ott észrevette a következő vízfelszín csillogását. Hegyre fel, hegyről le — így telt el jónéhány óra. De a nyáj sehol sem volt. A csobán magában többször is megszidta magát, amiért nem hozta magával Csapikot. «A kutyuskámmal sokkal könnyebb lenne az egész» — bánkódott. De már olyan messzire eltávolodott a jurtájától, hogy nem volt érdemes visszafordulnia a segítőtársáért.
S ekkor hirtelen Abdanbaj kutyaugatást hallott. «Biztos legeltet valaki a közelben» — gondolta.
A csaholás azonban nem csendesedett el, és Abdanbaj abba az irányba tekintett, ahonnan a kutyát hallotta. Ekkor megpillantotta a felé rohanó... Igen, ez Csapik volt!
Amikor Csapik megértette, hogy a csobán észrevette őt, azonnal megfordult, és az ellenkező irányba száguldott. Abdanbaj a lovon ülve igyekezett követni őt.
S végre, amint a ló felkapaszkodott a következő hegytetőre, a csobán meglátta a saját nyáját. A hegy másik oldalán, egy völgyben álldogáltak a kosok, s körülöttük szaladgált Csapik vidáman csaholva.
Amikor Abdanbaj visszahajtotta az állatokat a karámhoz, és megszámolta a juhokat, a felesége is kijött a jurtából.
«Messzire mentek?» — kérdezte férjétől.
«Nagyon messzire» — válaszolt Abdanbaj. — «Okos asszony vagy, hogy utánam küldted Csapikot!»
«De hát én nem küldtem!» — ellenkezett a felesége. — «Hiszen ő maga ment el veled.»
«Nem jött velem!» — haragudott meg Abdanbaj.
«Hát akkor biztosan még az éjjel ment el, a nyájjal együtt.»
«Nohát!» — csodálkozott el a csobán. — «Ezek szerint egyedül indult a nyáj keresésére! Mekkora segítség ő nekem...»
Visszhang a szakadékban
Telt-múlt az idő, és Abdanbaj új legelőt kapott. Jópár évig pihentették korábban azt a területet, nem jártak arrafelé nyájak, így a szakadékkal kettészelt hegyoldalakat dús fű borította.
Ennek ellenére a csobánok ritkán voltak elégedettek ezzel a legelővel, mert még senkinek sem sikerült úgy elhagynia a területet, hogy legalább egy birkája ne veszett volna a szakadékba.
Abdanbaj sokáig válogatott, mire kiválasztotta azt a helyet, ahol a legkényelmesebben elhelyezhette a jurtáját. A szakadék ugyanis két részre osztotta a hegyet: egy nagyobbra és egy kisebbre. A két oldalt másképp érte a nap, ezért a nagyobb hegyen sokkal tovább tartott a növények virágzása. Abdanbaj a jurtáját végül a kisebb hegy tetején helyezte el.
Naponta kiterelte a nyájat a közeli lejtőkre, ahol rengeteg fű nőtt, és a juhok teleehették magukat. Itt azonban hamarosan abbamaradt a virágzás, és napról-napra kevesebb takarmány maradt az állatok számára. Abdanbaj egyre gyakrabban nézegetett a másik hegy felé, a szakadékon túlra. Végül döntött: «Át kell költözni a magasabb hegyre!»
Nehéz munka várt a csobánra, nem csak a nyájat, de teljes háztartását át kellett vinnie — a jurtán kívül a gázpalackokat, a tűzhelyet, az élelmiszerkészletet és sok minden mást, ami nélkülözhetetlen az ember számára ezeken a kietlen hegyi legelőkön.
Másnap reggel tehát Abdanbaj felült a lóra, és leereszkedett a szakadék aljára, hogy megnézze, milyenek a körülmények. Csapik vele tartott. Amikor végre leérkeztek a nem túl széles és nem túl mély patakhoz, a ló óvatosan belegázolt a vízbe, s Csapik oda is követte őt. De aztán a kutyának már úsznia kellett.
A szakadék alja jóval szélesebb volt, mint amilyennek felülről tűnt. A hegy meg, amelynek lábánál állt, sokkal magasabb volt.
Hogy miről gondolkozhatott Abdanbaj az új legelőt szemlélve, csak ő tudhatta. «Ha-hóóóóó!» — kiáltotta el magát. «Ahó-ahó-ó-ó!» — válaszolta a visszhang. Abdanbaj tüstént megfordította lovát, és dolga végeztével visszatért a jurtához.
Ezután Abdanbaj nyájastól leereszkedett a szakadékba, s a kosokkal együtt folytatta útját egészen a nagy hegy csúcsáig, ahol friss, magas, lédús fű nőtt. Mikor eljött a pihenés ideje, a csobán a jóllakott juhokat a szakadékba hajtotta. Lent, a gyorsfolyású, tiszta vizű, hűs patak partján, a két hegy árnyékában Csapik felügyeletére bízta a nyájat, ő maga meg visszatért a jurtájába.
Elérkezett a délután négy óra, s újra ki kellett hajtani a juhokat a legelőre.
Abdanbaj megállt a jurtája előtt, és teli torokból ordítani kezdett: «Csa-a-a-pik!»
«Apik-apik-pik-pik» – visszhangzott a szakadék mélyéről.
A csobán a szeméhez emelte a távcsövet, hiszen Csapik sokkal kisebb volt a kosoknál, és puszta szemmel szinte lehetetlen volt észrevenni, hol van éppen és mit csinál. A távcsövön keresztül azonban Abdanbaj egyből meglátta a kutyát, aki éppen átfutott egy felálló kos hasa alatt. Minden bizonnyal annak árnyékában pihent addig. Csapik felemelte a fejét, és a csobán felé nézett, parancsra várva.
«Hajtsd őket, Csapik, hajtsd!» — kiabált Abdanbaj.
Csapik minden bizonnyal meghallotta, sőt, meg is értette, mit mond neki a csobán. Abdanbaj annyit látott csupán, hogy a kosok egymás után felemelkednek.
«Hajtsd, Csapik!» — kiabált Abdanbaj.
És ekkor a csobán már látta is, ahogy a kutya elindítja a nyájat, és egy le-lemaradó koshoz ugorva belekap annak gyapjújába, de egyetlen szőrszálat sem húz ki.
«Nagyon ügyes kutya» — mondogatta halkan Abdanbaj, figyelve, hogyan tereli Csapik a nyájat a legelőre.
Abdanbaj végül nem költözött át a nagyobb hegyre. Egész nyáron a kisebbik hegy tetején maradt a jurtájában, és több mint fél nyáron át a szakadékon keresztül, egy kilométeres távolságból kommunikált Csapikkal.
Sztaniszlav Lazurkin, spec. tudosító
Alma-Ata megye, hegyi legelő Us-Konur
«Világ körül» magazin
№5 (2524) 1984, május.
Fordítás oroszról: © 2007 Länger Tamara